És akkor eszébe jutott Árpádnak egy-két mondat, amivel újrakeretezni gondolta volt az elmúlt öt év egyik leggyatrább hónapját, 2015 áprilisát, amikor a népszerűségvesztést már az egyszázalékos személyijövedelemadó-csökkentés és a sertéstőkehús-áfacsökkentés fékezett habzású populizmusa sem volt képes megállítani, egy-két mondatot, ami se nem állít, se nem tagad, se nem nyilatkoztat ki, csak bátortalanul nemzetikonzultálgat, méghozzá a halálbüntetésről, de azért kellő kurucos mellékízzel. Beszélnek erről a pár mondatról? Igen. Ezt akarta Árpád? Ezt. Újrakeretezte áprilist? Igen. És a beteg túléli az operációt?
Valójában persze senkit sem érdekel a halálbüntetés maga, a döntő többség meggyőződésesen legyintene rá, legyen, akasszák fel a királyokat is. A magyar amúgy sem hisz a gondolatkísérletekben, főként a széleskörű társadalmi vitákban nem, amelyeket éveken keresztül folytat le a mértékadó értelmiség, míg legvégül mértéket ad, és heves bólogatás mellett kiszabja a nagypolitika az elviselendőt a keményen dolgozó kisemberekre, ahogyan az a bevett liberális szabásminták szerint szokott lenni. Ezekhez a szabásmintákhoz viszont kell néhány dolog (értelmiség, vita, társadalom, évek), és ezekből most egyik sincs nagyon. A NER ezért inkább nemzetikonzultál, szerteküldi a társadalomnak mint olyannak az összes címére az ő kérdéseit, amelyben egyesekszerintezik, meg vannakakikozik. Ez mindenkinek jó, mert a zsibbadt magyar éppúgy azt hiheti, hogy néhány négyzetet beikszelve mindent megtett a demokráciáért mint olyanért, mint ahogyan a kormány is.
Visszatérve Árpádhoz: talán azt a mondatot mégsem kellett volna a miniszterelnöknek bediktálni, hogy "Magyarország semmitől sem riad vissza, hogyha arról van szó, hogy megvédjük a saját polgárainkat", mert sajnos a legutóbbi idők történelme egyáltalán nem ezt igazolja. Magyarország nem különálló sziget: mindegy, hogy az Unió fenyeget a pénzcsapok elzárásával, vagy Oroszország a gázcsapokéval, végül is mindent, ami valamit is számít abban a bizonyos big picture-ben, alázatosan végrehajtunk és megvalósítunk. Magyarország sosem fogja kezdeményezni a kapcsolódó nemzetközi szerződések megreparálását, így az Európai Unió Alapjogi Chartájának módosítását sem, ahogyan a Jobbikos Apáti István javasolta egy hétfői sajtótájékoztatón, egy nappal az orbáni agymenés előtt annak érdekében, hogy a kaposvári trafikost 22 ezer forintért meggyilkoló férfit halálra lehessen ítélni. És azért nem kezdeményez ilyet, mert ahhoz valóban ügydöntő népszavazást kellene tartani (ahogyan ugyancsak Apáti javasolta), és egyáltalán nem biztos, hogy bármi, amit mostanában a magyaroknak proponál a kormány, meleg fogadtatásra talál.
De ne legyünk naivak: Árpád biztosan meg tudná úgy szövegezni az ügydöntő népszavazás kérdését, hogy az átcsusszanjon az illetékes választási bizottságokon, alkotmánybírókon, meg a többi törvényi izén, amit még nem sikerült eltüntetni, és a magyar örömmel húzza be majd oda az ikszet, ahová azt a NER kívánni méltóztatik. A vizsgafeladat a "Nemzeti konzultáció a bevándorlásról és a terrorizmusról" kérdéssora volt, amit Árpád és csapata tökéletesen vett. Már a címadás is zseniális: mintha egy nemzeti konzultáns állna a vállunknál, és mormogná, érted ugye, bevándorlás és terrorizmus, ez konjugáció, ez a kettő kéz a kézben jár, úgy tessék ikszelni. Valószínűleg az "Ügydöntő népszavazás a bestiális bűntetteket elkövető gyilkosok méltó megbüntetéséről" legalábbis szófordulat-szinten előfordul majd, mint ahogyan magában a kérdésben is lehet majd számítani mondjuk arra, hogy adekvát állampolgári reakció csiholódjon bennünk apánkat, anyánkat, gyermekeinket hipotetikusan meggyilkoló hipotetikus gyilkos méltó megbüntetése kapcsán.
Csak az a kérdés, hogy amíg ezekkel a kérdésekkel szórakozik Árpád, a miniszterelnök, a komplett kormány és a kormánypárt(ok, haha), a ballib és szélsőjobb ellenzék a teljes médiájával együtt, addig ki foglalkozik az ország valódi ügyeivel?